Előszó

a TEACHERS MATTER

kötethez

Amikor 2001 áprilisában az OECD tagországainak oktatási miniszterei ötévenként megtartott szokásos, ülésükön áttekintették az oktatás aktuális problémáit, annak érdekében, hogy meghatározzák a szervezet tevékenységét orientáló prioritásokat, kiemelt figyelmet kapott a pedagógus szakma kérdése. Többen megfogalmazták azt, hogy az oktatás minőségének javítása csak a pedagógus szakma vonzóbbá tételével lehetséges. Olyan tanítókkal és tanárokkal, akik képesek a fiatalokkal megszerettetni a tanulást. Az OECD főtitkára maga is kiemelte: kiáltó ellenmondás van egyfelől az oktatással szemben megfogalmazódó növekvő igények, másfelől a pedagógus szakma gazdasági és társadalmi pozíciója között. Ebben az összefüggésben különösen az kapott jelentős figyelmet, hogy számos OECD tagország a tanári munkaerő gyors elöregedéséről adott hírt, és ezzel összefüggésben arról az aggodalomról, hogy hiány keletkezhet a minőségi tanári munkában.

A miniszterek megfogalmazták: kiemelkedően fontos az, hogy e szakma más ágazatokhoz képes versenyképes maradjon, és megfelelően felkészült embereket vonzzon. Az oktatási fejlődését tekintve gyakran irigyelt Írország minisztere azt mondta, hogy a pedagógus szakma és a társadalom között egy új átfogó megegyezésre van szükség, amelyben mindkét félnek új ajánlattal kell élnie a másik felé. A tanárság joggal veti a társadalom szemére, hogy abban a helyzetben, amikor mindenki a tanulásnak és a tudásnak a gazdagság és prosperitás megteremtésében játszott szerepét hangsúlyozza, azokat, akiknek ebben kulcsszerepük van, nem becsüli meg megfelelőképpen. Ugyanakkor a tanárságnak is komoly lépéseket kell tennie a nyitottság, a professzionalizmus, a megszokott rutinok és az ezzel együtt járó csalóka biztonságérzet feladásának az irányába.

E találkozó nyomán indult el az OECD több évig tartó átfogó tanárvizsgálata. E vizsgálat, melynek egyik legfontosabb eredményét tartja kezében az olvasó, abból indult ki, hogy a pedagógus munkaerő jelentős hányadának a nyugdíjas korba érkezése, nemcsak fenyegetést, hanem lehetőséget is jelenthet az oktatás számára. Azoknak a tanároknak a nyugdíjba vonulása, akiket a fejlett nyugati államok annak idején a második világháború után született nagy létszámú nemzedék iskoláztatása érdekében alkalmaztak, és akikre a középfokú oktatásnak a hatvanas években lezajlott expanziója miatt is óriási szükség volt, a szakma egyfajta megújulásával is együtt járhat. Az a tét azonban, amely miatt a kormányok jelentős része különös figyelemmel kísérte és kíséri ma is ezt a vizsgálatot nem csupán a szakma, hanem az oktatási rendszer egészének a jövője. A rendszerben foglalkoztatott munkaerő jelentős hányadának a rövid idő alatt történő kicserélődése értelemszerűen felveti azt a kérdést, vajon az országok ugyanabba az oktatási rendszerbe akarnak-e nagyszámú új munkaerőt toborozni, vagy ezt az egyedülálló alkalmat rögtön az oktatás reformjára is ki akarják használni.

A vizsgálat, melynek követő tevékenységei mindmáig (2007 nyara) tartanak, ezt a címet kapta: „Az eredményes tanárok pályára vonzása, fejlesztése és a pályán tartása” (Attracting, Developing and Retaining Effective Teachers). Maga a cím sokat elmondott a vizsgálat tartalmi orientációjáról: a cél az volt, hogy a tagországok kormányai ne csak abban kapjanak támogatást az OECD-től, mit kell tenniük annak érdekében, hogy a nagyszámú nyugdíjazásokat követően megfelelő minőségű pedagógus munkaerőt tudjanak az oktatásba vonzani, hanem azért is, hogy azokat, akik már benn vannak, megtartsák és fejlesszék. Az OECD közösség társadalmi-gazdasági viszonyainak az ismeretében az alkalmazható eszközök csak olyanok lehettek, amelyek összhangban vannak a nyitott munkaerőpiac elveivel.

A tematikus vizsgálat a tagállamok körében rendkívül nagy érdeklődést váltott ki: a 30 tagállam közül 25 vett részt benne. Az országok közül kilencnek, közöttük Magyarországnak, nyílt lehetősége arra, hogy az OECD szakértői helyszíni látogatást tegyenek, és az országról részletes, a speciális igényeire reflektáló analitikus jelentést készítsenek. Az ország-jelentéseket mindenütt rendkívül nagy figyelemmel kísérték a pedagógus szakszervezetek, amelyeknek módjuk nyílt arra, hogy az OECD szakértőket közvetlenül is informálják arról, hogyan látják a pedagógus-politika kérdéseit saját látószögükből. Az elkészült ország-tanulmányok, amelyek az OECD kapcsolódó tematikus honlapján olvashatóak, egyedülállóan gazdag képet festenek arról, milyen lépéseket tesznek az egyes országok annak érdekében, hogy a pedagógus szakmát megújítsák, és vonzóbbá tegyék. A vizsgálat keretei között elméleti elemzések is készültek, amelyek összegzik mindazt a tudást, amellyel a világszerte folyó kutatások nyomán ma a pedagógus szakmáról, a tanári munkaerőpiacról, és a pedagógus munkának az oktatás eredményességében játszott szerepéről rendelkezünk. Érdemes megjegyezni: e tudás, természetesen nemcsak az OECD munkájának, hanem a tagállamokban folyó sokféle kutatásnak, és különösen az Európai Unió oktatási információs szervezete, a Eurydice korábban lezajlott adatgyűjtéseinek köszönhetően soha nem volt olyan gazdag, mint napjainkban. Akár azt is mondhatnánk, most már a politikusokon és a tanári szakma vezetőin a sor, hogy e tudást felhasználva megpróbálják létrehozni azt az új „szerződést” a társadalom és a tanári szakma között, amelyről a korábbiakban szó volt.

Az OECD lezajlott tematikus tanárvizsgálatának egyik legnagyobb eredménye éppen a kormányzati politikában közvetlenül használható tudás nagymértékű növekedése. A korábbiaknál sokkal többet tudunk ma arról, milyen hatások érvényesülnek a tanári munkaerő piacán, így például, hogyan befolyásolják a gazdasági ciklusok a minőségi pedagógusmunkaerő-kínálatot, és mikor olcsóbb vagy mikor drágább egy kormánynak bővíteni a tanári munkát vállalók számát. Jobban értjük a különböző oktatási rendszerek tanári munkaerőigényének a nagyságát, így például azt, hogy egy-egy ország miért foglalkoztat jóval több pedagógust ugyanannyi tanuló oktatásához, mint egy másik ország, és ennek milyen hatása van például az egyéni bérekre, további mindennek kik és milyen módon lehetnek nyertesei vagy vesztesei. Jobban értjük azt is, vajon a tanári munkaerőbe történő invesztálásának mely formáitól várhatjuk inkább az iskolai oktatás eredményességének a javulását, és melyek azok a befektetések, amelyek ilyen értelemben való megtérülésére kevésbé számíthatunk. Sokkal többet tudunk arról is, vajon inkább a pedagógusok kezdő képzésébe, a továbbképzésébe vagy a munkahelyi betanításukba érdemes a pedagógusok szakmai fejlesztésére szánt mindig szűkös forrásokat fordítani, és ezek mely formáitól várható az oktatás eredményességének gyorsabb és nagyobb mértékű javulása. Hogy minderre egy példát is lássunk: egy sor országban ma már inkább a képzést viszik be az iskolákba, és nem a pedagógusokat viszik ki az iskolákból azért, hogy képzésben vehessenek részt. Számos ország kísérletezik eredményesen a tényleges tanári munkavégzés és a szakmai fejlesztés jobb összekapcsolásával.

Az OECD vizsgálatában részt vevő tagállamok számára az egymástól való politikai tanulás egyedülálló lehetőségét nyitotta meg e tematikus vizsgálat. Módjuk nyílt arra, hogy más országok tapasztalati alapján tanulják meg azt, vajon merre érdemes, és merre nem érdemes menniük. Az, hogy e lehetőséget egy-egy ország mennyire használja ki, természetesen tagállamonként változik. Minden országnak magának is el kell végeznie saját adatainak gondos elemzését, saját speciális adottságainak a feltérképezését. Magyarországnak például, sajátos demográfiai és oktatáspolitikai viszonyai miatt kevéssé kell tartania nagyszámú tanár közeli nyugdíjba vonulásától, ugyanakkor kevésbé van lehetősége az ebben rejlő egyedülálló lehetőség kihasználására is. Ugyanakkor a vizsgálat ajánlásai között sok olyan van, amelyet érdemes komolyan végiggondolnia. Így például mindenképpen szükséges megfontolnia azt a megállapítást, hogy igényes, egyszerre több szempontot figyelembe vevő és a tanári szakmával egyeztetett tanárpolitika nélkül nem sok esélye van arra, hogy oktatási rendszerének eredményességét számottevően javítsa.

Nem célja ennek az előszónak az, hogy a könyvet részletesen bemutassa. A legfontosabb következtetéseket az olvasó megismerheti a könyv első, összefoglaló fejezetéből. Itt csupán három dolgot szeretnék kiemelni.

Az egyik ezek közül az, hogy a pedagógus szakmáról gondolkodva egyúttal az iskoláról, mint szervezetről is gondolkodnunk kell. Nem elegendő kizárólag a pedagógusként foglalkoztatottak vagy a pedagógus pályára készülők összességéről beszélnünk, hanem beszélnünk kell arról a szervezetről is, amely számos országban, így Magyarországon is, munkajogi értelemben is munkáltatója a pedagógusoknak, és amely a szakmai munka közvetlen környezetét alkotja, és így alapvetően meghatározza e munka minőségét. Nem elegendő arról gondoskodni, hogy minden egyes pedagógus megfelelő felkészítést kapjon, és megfelelő források álljanak rendelkezésre ahhoz, hogy a munkájukat elismerjék, hanem arra is szükség van, hogy az iskolák vonzó, inspiráló munkahelyek legyenek. Abban, hogy ez így legyen, kulcsszerepe van az iskolavezetésnek. Nem véletlen, hogy az egyik olyan, jelenleg (2007 nyara) is zajló, a tanárvizsgálatból kinőtt, és azt továbbfolyatató új OECD program az iskolavezetésről szól. Magyarország e programban is részt vesz, és a hazai iskolavezetés helyzetéről és fejlesztéséről szóló magyarországi elemzés elérhető az OECD honlapján.

A másik dolog, amelyre a könyv olvasójának külön is szeretném a figyelmét felívni a vizsgálatnak az a megállapítása, hogy a pedagógus szakma olyan tudás-intenzív munkavégzést feltételez, amely igényli e tudás állandó megújítását, és – mind az iskolákban, mind az oktatási rendszer egészében – az intenzív tudásmenedzsmentet. A szakma eredményes gyakorlása csak akkor lehetséges, ha a szakmai tudás folyamatosan fejlődik, ha e tudást állandó kutatások és kísérletek alapozzák meg, ha létezik igényes szakmai nyilvánosság, amelyen belül folyamatos szakmai viták folyhatnak. Azok az országok, amelyek nem fordítanak gondot e tudás állandó építésére, terjesztésére és alkalmazásának a támogatására, és – ezt érdemes külön kiemelni – nem tudják elérni, azt, hogy minden egyes iskola és minden egyes pedagógus állandóan kísérletező, kutató és tanuló helyzetben találja magát, nem remélhetik azt, hogy olyan pedagógus munkára tesznek szert, amely képes az oktatás eredményesebbé tenni. A könyv bevezetőjeként olvasható vezetői összefoglalónak ezért egyik fontos tétele az, hogy tanítás tudás-intenzív szakmává vált. Igaz, az ezzel foglalkozó rész rögtön arra is utal, hogy ezt, illetve mindazt, ami ebből következik, még csak az országok szűkebb köre ismerte fel.

Végül a harmadik dolog, amelyet a vizsgálat számos megállapítása közül szeretnék kiemelni, a pedagógusok foglalkoztatására vonatkozik. Gyakori, ma is még sok országban élő hagyomány az, hogy a tanárok közvetlenül az állam alkalmazásában állnak, és a munkájukat országosan egységes, megehetősen merev jogi normák szabályozzák. A státusuk nem egy országban alig különbözik a kormányzati hivatalokban dolgozó tisztviselőkétől. A tudás-intenzív, az állandó kreatív helyzetértelmezést igénylő, és az alkalmazott módszereket folyamatosan az egyedi tanulási vagy nevelési helyzetekhez adaptáló munkavégzés azonban sokkal közelebb áll az önálló szakértő, mint a hivatalnok munkájához. A tanulás egyénre szabott megszervezését támogató oktatási rendszerek arra törekszenek, hogy az iskolákat olyan intelligens tanulószervezetté alakítsák, amelyekben egymással együttműködő, önálló szakmai döntések sokaságát meghozó szakértők dolgoznak. Ez azonban csak a pedagógus munka rugalmas szabályozása esetén lehetséges. Ilyen szervezetek nem jöhetnek létre ott, ahol minden egyes pedagógus munkáját országos szinten egységes módon próbálják meg szabályozni. A pedagógus munka rugalmas, a helyi igények figyelembe vételét lehetővé tévő szabályozása sokak számára ma még nem eléggé vonzó. A vizsgálat során szerzett tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy szinte minden ország ebbe az irányba próbál elmozdulni, és némelyiknek már sikerült komoly lépeseket megtennie. Ezek közül különösen Svédország érdemel figyelmet, ahol a pedagógus szakszervezetekkel történő több éves egyeztetés és a kölcsönös bizalomépítés nyomán teljes mértékben, és minden jel szerint csaknem az összes érdekelt elégedettségére szakítottak a pedagógus munka bürokratikus szabályozásának évszázados hagyományával.

E kiadványnak közreadásával azt szeretnénk bátorítani, hogy a pedagógus szakmáról és a pedagógus munkáról folyó hazai gondolkodás minél nagyobb mértékben építhessen a legfejlettebb országok tapasztalataira, és az e területen folyó szakmai és szakmapolitikai viták résztvevői igényes tudásháttérre és a legfrissebb információkra támaszkodhassanak.

Halász Gábor

Az OECD Oktatáskutatási és Innovációs Központja (CERI)

Igazgatótanácsának elnöke