A X. Önkormányzat és közoktatás konferencia összefoglalója[1]
A 10. Önkormányzat és közoktatás konferencián vettünk részt ebben az évben: kerek születésnapja volt most ennek a konferencia sorozatnak. 1995-ben, egy különleges időszakban, a második önkormányzati választásokat követően történt az első tanácskozás megszervezése. Akkor, amikor az önkormányzatok valóban gazdáivá lettek a közoktatásnak, és politikai értelemben is olyan helyzetbe kerültek, hogy ezt a gazda szerepet gyakorolni kezdték, mert ez lényegében nem zajlott le az első önkormányzati periódusban. Ugyanakkor az egy olyan időszak volt, amikor még nyitott volt, hogy vajon marad-e az 1989-90-ben létrejött önkormányzati irányítási és finanszírozási rendszer. Emlékezzünk arra, hogy az 1993-as közoktatási törvénynek volt egy olyan passzusa, amely nyitva hagyta azt a lehetőséget, hogy a bérek finanszírozása kiemelhető legyen az önkormányzati szférából, és ez a nyitott helyzet csak 1996-ban zárult le.
Olyan helyzetben indult tehát el ez a konferencia, amikor talán a legnagyobb igény volt arra, hogy az önkormányzati feladatellátás és irányítás kérdéseiről aktív reflexió folyjon. Ha visszatekintünk az elmúlt 10 évre, akkor volt egy olyan pont, amikor kérdésessé vált, hogy fennmarad-e ez a tanácskozás. Ezt a konferenciát a Tolna Megyei Pedagógiai Intézet akkori vezetője Palotás Zoltán kezdeményezte és az Országos Közoktatási Intézettel együttműködve indul el a megvalósítása. Amikor ő elkerült ettől a pedagógiai intézettől, akkor nem volt egyértelmű, hogy vajon folytatódik-e a rendezvénysorozat. Azt gondolom az, hogy ma is itt vagyunk, és hogy ezt a tízéves születésnapot megünnepelhetjük, ez az ő személyes elkötelezettségének is köszönhető. Emellett természetesen annak is, hogy az Oktatási Minisztérium és Szekszárd Megyei Jogú Város folyamatosan támogatta rendezvényünket. Ez tette lehetővé az Országos Közoktatási Intézet számára is, hogy partner maradjon a tanácskozás szervezésében.
Sok szó esett arról, hogy mi történt itt az elmúlt 10 évben, ebből szeretnék valamit felidézni. Azt hiszem, nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy mindaz, ami az elmúlt 10 évben ezen a konferencián történt, legyen szó akár azokról a gondolatokról, amelyek a kötetekben megjelentek vagy mindarról, ami az ajánlásokban a 10 év alatt eddig megjelent, alakította a magyar önkormányzati közoktatás-irányítást. Olyannyira, hogy ha majd valaha valaki meg akarja írni a hazai oktatás e korszakának a történetét, akkor nem hagyhatja ki ennek a konferenciasorozatnak, az itt lezajlott vitáknak, az itt született gondolatoknak az elemzését. Ez a konferencia – és ezt nagyon jól mutatta Báthory Zoltán előadása – tematizálta az elmúlt időszakban, hogy mit is értünk tulajdonképpen az önkormányzati közoktatás-irányítás problémavilágán. Segítette egy új paradigmának, egy új kognitív mentális modellnek, új gondolkodásmódnak a kialakulását, ami az önkormányzatiságra épülő közoktatás-irányítás paradigmája. Ez azért is fontos, mert valamennyiünknek meg kellett tanulnunk ezt a rendszert. Itt egy tanuló rendszer jött létre. Amikor először összejöttünk, 1995-ben, nagyon sokat beszéltünk olyan dolgokról, amikhez igazából nem értettünk. Problémákat fogalmaztunk meg, mert a problémák ott voltak előttünk, de a tudásunk sok szempontból még hiányos volt, ahhoz képest, ami ma már rendelkezésünkre áll. Segített ez a konferencia annak a gyakorlati problémamegoldó képességnek a fejlődésében is, ami ma ott van az önkormányzatoknál, és amelynek az itteni beszámolókban is számos jelét láthattuk. Sőt, talán nem túlzás azt mondani, hogy esetenként segített önkormányzatoknak akut, konkrét problémák kezelésében is.
Ebben az évben különösen gazdag programunk volt, ami annak is köszönhető, hogy immár harmadik éve a konferencia előkészítésében egy szakértői bizottság is részt vesz, amely több alkalommal találkozik, és vitát folytat arról, hogy melyek legyenek a témák. Ebbe a vitába megpróbálja behozni az önkormányzati oldal, illetve más szereplők igényeit, és vitát folytat arról, hogy kik azok az előadók, akiktől a leginkább lehet várni, hogy a kitűzött témákról releváns dolgokat mondanak nekünk. Ebben az évben is megmaradtunk amellett, hogy nem rendeltünk hozzá a konferenciához konkrét tematikus fókuszt, tudatosan fenntartjuk a konferencia a tág perspektíváját, de a szekciók azért jól mutatják, hogy egy-egy adott évben melyek azok a témák, amelyeket kulcsfontosságúaknak érzünk. Igaz, a szekciók megszervezésében is törekedtünk a folyamatosságra, mert fenn akarjuk tartani bizonyos területek, problémák állandó elemzését.
Amikor tegnap elkezdődtek a plenáris előadások - különösen a Szüdi János előadásánál - az a kérdés fogalmazódott meg bennem, vajon nem lehetséges-e, hogy új helyzet jött létre: sok szempontból olyan jellegű helyzet, mint amilyen 1995-ben volt. Szüdi János arról beszélt előadásában, hogy nehéz szakasz előtt áll a közoktatás – így fogalmazott -, és amikor azt mondta, hogy nehéz szakasz előtt áll a közoktatás, akkor illusztrálta is ezt azzal, hogy megkérdőjeleződött a kötelező önkormányzati feladatok tartalma. Erre utalt Kocsis Imre Antal is a köszöntőjében és az esti fogadáson is. Nyilvánvaló, hogy egy hallatlanul éles finanszírozási alku folyik az önkormányzati szféra és a központi kormányzat között – ez minden költségvetési évben így van - és mivel ez a konferencia most már évek óta mindig a költségvetés vitájával egy időben zajlik, ezért ez itt is erőteljesen megjelenik. Azt gondolhatnánk, hogy most sem történik más, mint ennek a költségvetési vitának a hagyományos megjelenése, mégis úgy érzem, hogy másról van szó. Valóban van egy olyan új helyzet, amelyben az állam és az önkormányzatok közötti felelősség megosztásának az alapkérdései újra felvetődnek: mintha ez a doboz újra kinyílna, és akkor természetesen egy másik doboznak is ki kell vele nyílnia. Szüdi János előadásából jó kivehető, hogy ez a doboz a közszféra (állami-önkormányzati) és az egyházi, illetve magánellátás közötti felelősség-megosztásnak a kérdése. Olyan dobozok nyílnak ki, amelyek esetében különösen fontossá válik, hogy milyen az a reflexió, ami ezen a konferencián folyik.
Ha végiggondoljuk mindazt, ami ezzel kapcsolatban elhangzott, és nemcsak itt, hanem részben a költségvetési vitával kapcsolatban másutt is, akkor tulajdonképpen két forgatókönyv képzelhető el. Az egyik forgatókönyv az, és természetesen ennek van jóval nagyobb valószínűsége, hogy – ha változó formában is de – alapvetően az önkormányzati felelősség lesz továbbra is meghatározó a magyar közoktatásban. De létezhet egy másik forgatókönyv is, amely elméletileg nem zárható ki, hogy valamilyen módon az állam magához vonja a közoktatás közvetlen igazgatását. Gondoljunk arra, hogy néhány héttel ezelőtt a volt miniszterelnök, Orbán Viktor egy olyan nyilatkozatot tett, amelynek a tartalmi üzenete az volt, hogy a közoktatás olyan nemzeti sorskérdés, amelyet nem lehet az önkormányzatoknál hagyni. Tehát nyilvánvaló, hogy ez a kérdés felmerül, és nemcsak ebben a költségvetési vitában jön elő.
Azt gondolom, hogy mind a két forgatókönyvnek vannak modalitásai, amelyek nagyon szépen előjöttek a mostani vitában. Nézzük az első modalitást. Mi történik akkor, ha az önkormányzatoknál marad a közoktatás? Erre a kérdésre három választ is el tudok elképzelni. Az egyik az, hogy marad, ami van, vagyis ambiciózus nemzeti kötelezettségek és a helyi jogszerűtlenség. Erre a Lannert Judit is utalt a raportőri beszámolójában. A másik az, hogy az önkormányzatok szabad kezet kapnak, tehát megtörténik a kötöttségek feloldása és elindul a jelenlegi struktúrán belül egy racionalizálási és/vagy leépülési folyamat. A harmadik az, hogy marad a felelősség az önkormányzatoknál, de elindul egy olyan állami reformpolitika, amely fenntartható struktúrák kialakulását eredményezheti. Ha a másik utat gondoljuk végig, amely szerint az állam magához vonja a közoktatást vagy annak bizonyos elemeit, akkor ott is tulajdonképpen három opció képzelhető el. Az egyik az, hogy marad a rendszer úgy, ahogy most van, vagyis továbbra is ambiciózus nemzeti célok és jogszerűtlen helyi megoldások jellemzők, csak ezentúl az állam vállalja magára a felelősséget. A másik lehetőség az, hogy megpróbálja az állam megfinanszírozni a rendszer működését egészében, ugyanebben a struktúrában. A harmadik lehetőség, hogy végrehajt egy olyan reformot, amely fenntartható struktúrákat eredményez, csak éppen ezt az önkormányzatok nélkül teszi ezt, immár saját maga menedzselve és vállalva ezt a felelősséget. Ezek valóban inkább teoretikus felvetések, de olyanok, amelyeknek ott kell, hogy lenniük a fejünkben, amikor az egész önkormányzati rendszerről, oktatás-irányítási rendszerről gondolkodunk. Én egyébként azt gondolom, hogy természetesen csak az az opció lehetséges, amely szerint önkormányzati fenntartásban önkormányzati és állami felelősség-megosztásban működik az oktatás, és a rendszer fenntarthatóságát szolgáló reformok indulnak el.
A másik tényező, ami miatt új helyzet alakult ki az, hogy a közigazgatási reform lépett egyet előre, ahogy ezt Vass György előadásában halhattuk. Szerinte november 2-a a „közigazgatási reform csillagórája”, ezzel hangsúlyozva azt, hogy itt valami komoly dolog történt. A többcélú kistérségi társulásokról szóló törvény elfogadásával stratégiai jelentőségű változás következett be. Megteremtődött a lehetősége ugyanis annak, - ami az egyik legnagyobb problémája volt ennek a rendszernek -, hogy a falvak, a községek szintjén is olyan struktúrák alakulhassanak ki, amelyekről eddig tudtuk, hogy városi szinten működőképesek, de kistelepüléseken nem, és amelyek ezért mindig újra meg újra felvetették azt a kérdést, hogy egyáltalán fenntartató-e az önkormányzati közoktatás-irányítás. Azzal, hogy a többcélú kistérségi társulások létrejöhetnek ezen a stratégiai területen történik előrelépés. Természetesen a kistérségi társulások tekintetében rengeteg nyitott kérdés van. Például a hatásköröket, ezek a vertikális elrendezését hogyan érintheti majd, és mi az, ami településektől vagy mi az, ami megyékből odakerülhet, stb.. Látjuk, hogy a helyzet hallatlanul nyitott olyan szempontból is, hogy az érdekviszonyok miként alakulnak a társulási tanácsokban, hogy térségi szinten kell-e felvetni olyan kérdéseket a polgármestereknek, amelyeket eddig települési szinten vetettek föl.
Ma még kiszámíthatatlan, hogy mindennek mi lesz az eredményre, mindenesetre azt gondolom, hogy az ágazati politika számára ez egyértelműen új helyzetet jelent. Hallatlan erősen tűntek elő az 1990-ben kialakult önkormányzati rendszer hiányosságai: a térségi összefogás, a területi önkormányzatiság hiánya, a területfejlesztés mint önálló szakterület helyzete. Egy sor dolgot megváltoztathat az is, hogy beléptünk az európai közigazgatási térségbe, és az, hogy 1990-ben tulajdonképpen fenntarthatatlan közszolgáltatási rendszereket vettek át az önkormányzatok, amelyek reformja, fenntarthatóvá tétele még nem történt meg.
A harmadik dolog, ami miatt úgy érzem, hogy új helyzetben vagyunk, - erre Szüdi János utalt különösen erősen -, a megkülönböztetést tiltó törvény végrehajtása. Ez is olyan dolog, ami korábban meghozott önkormányzati döntések sokaságát kérdőjelezheti meg abban az esetben, ha a bíróságok a következő időszakban az erre vonatkozó törvényeknek megfelelően döntenek. Tekintettel arra, hogy a hátrányos megkülönböztetésnek hallatlan nagy hányada az oktatási ágazatban tapasztalható, ezért ebben az ágazatban - ezt még egyszer hangsúlyozom – korábban meghozott döntések sokaságának az újra elővételét kényszerítheti ki.
Végül a negyedik dolog, ami miatt azt gondolom, hogy új helyzet van – bár ez nem jelent meg itt erősen – az, hogy ez volt az első olyan Önkormányzat és közoktatás konferencia, amit EU-tagországként szerveztünk. Amikor Báthory Zoltán értékelte az elmúlt tíz évet, akkor a végén volt egy kritika-listája. Ennek egyik eleme az volt, hogy viszonylag kevesebbet foglalkoztunk európai, globális kérdésekkel. Idén sem sokat foglalkoztunk ezzel, de ha belegondolunk abba, hogy mit is jelent az európai közigazgatási tér, amire Vass György utalt, akkor azt úgy jellemezhetjük, hogy a demokratikus kísérletezés, a kölcsönös tanulásra épülő kormányzás. Ez igényes polgárokat feltételez egyfelől, másfelől azt jelenti, hogy a közigazgatás kliensorientálttá válik. Gondoljunk arra, hogy az európai uniós polgár, ha idejön, akkor ő a magyar közigazgatásnak is kliensévé válhat. Ugyanazt az igényt fogalmazza meg itt, mint amit odahaza, ahol már lezajlottak a kliensorientált reformok. A minőségbiztosítás és az elszámoltathatóság olyan általános normává válnak, ami alól egyetlen egy ágazat sem vonhatja ki magát. Ugyanígy a partnerség is megkerülhetetlenné válik, amire több utalás történt itt, akár a társadalmi partnerek, akár a közszféra és a privát szféra közötti partnerség kérdésére gondolunk. Ezek olyan horderejű kihívások, amelyekre az oktatási ágazatban is érdemes figyelmet fordítani.
Még négy olyan tartalmi elemet szeretnék kiemelni, ami úgy érzem fontos volt ezen a konferencián. Az egyik a hatékonyság és az eredményesség kezelésének a kérdése. Azt hiszem, ebben a témában az igazán nagy áttörés tavaly megtörtént, de ugyanaz a folyamat idén is folytatódott, amire legjobban talán Péteri Gábor és Drahos Péter az előadásában, Balogh Miklós pedig beszámolójában több alkalommal utalt. E folyamat négy elemét emelném ki. Az első az, hogy a költséghatékonyság megszűnt tabutémának lenni, szalonképes témává vált. A költséghatékonyságról tudunk úgy beszélni, mint jó dologról, ami nem a pénzügyminisztérium összeesküvése, ami nem ellensége ennek az ágazatnak, sőt a mi ágazatunknak érdeke, hogy ez a téma téma legyen. A második a minőség és a költséghatékonyság összekapcsolása, vagyis az, hogy nemcsak racionalizálásról beszélünk, hanem a minőség, az eredményesség és a hatékonyság komplex kezeléséről. A harmadik az, hogy egy sokdimenziós és konstruktív elemzés zajlott itt a témáról, vagyis nemcsak a pénzhiányról folyt a vita, hanem a problémamegoldásról is (például a pedagógus foglalkoztatás mint ennek kiemelt eleme jelent meg, persze az erről való gondolkodás nem volt teljesen egyenletes). Balogh Miklós beszámolójából azt vehettük ki, hogy azért a szekciókban még mindig elég erős volt az a megközelítés, amely elsősorban nem problémamegoldásra, hanem a pénzhiányra, panaszkodásra irányult. Azt gondolom, hogy egy picit elkezdődött az arról való gondolkodás is, hogy mi az, amit ezen a területen az önkormányzatoknak, és mi az, amit az államnak kell tennie. Balogh Miklós például a pedagógus-foglalkoztatást emelte ki, mint olyan dolgot, ahol az általános állami szabályzók megváltoztatása lehetséges. Az, ami ebből a szempontból különösen érdekes volt a hatékonyság, eredményesség területén, az a helyi mozgástér konkrét kitöltése és az erről való gondolkodás. Drahos Péter bemutatott egy listát, ami a helyi önkormányzati vezetők számára konkrét példákat tartalmazott. A lista olyen elemeket tartalmazott, mint a kínálat-tervezés, a főváros prezentációjában az ezt alátámasztó információs rendszer, a helyi mérési-értékelési rendszer. A helyi finanszírozási modell is szerepelt Drahos listáján, ezzel kapcsolatban azonban még viszonylag kevés információ jelent meg. A listán ott volt a szociális szolgáltatások és a méltányosság helyi politikája, amire a napközivel kapcsolatban volt több utalás. És végül az egész eszközrendszer alkalmazásának tudatos stratégiai megtervezése szerepelt ott. Ebből a szempontból hallatlanul izgalmas volt Drahos aktív és passzív eszközrendszerének a felsorolása is.
A második dolog, amit kiemelnék, és amire már utaltam, az állam szerepe és feladata. Szüdi János úgy fogalmazott, hogy „nem értem, milyen külső segítségre vár az önkormányzati rendszer”. Tehát ő, az állam képviselőjeként úgy látja, hogy tulajdonképpen az eszközrendszer rendelkezésre áll. A mozgástér kihasználásában valóban vannak tartalékok. Azt gondolom, hogy Szüdi Jánosnak teljesen igaza van abban, hogy az állam közvetlenül nem menedzselheti a folyamatokat, amiből viszont nem egy passzív állami viselkedés következik, hanem ennek aktív állami politikával kellene együtt járnia. E lehetséges politikának nagyon sok eleme jelent itt meg: hatékony struktúrák kialakítása, hatékonyságot támogató szabályozás, a pedagógusfoglalkoztatás, a helyi alkalmazkodás szakmai és politikai támogatása (a központi kormány ne tegyen szemrehányást az önkormányzatnak akkor, amikor ésszerűsíti az ellátást), a fenntartó helyzetbe hozása az országos értékelési-mérési rendszerrel, az eszközök, így például az információs rendszerek megosztása. Tehát zajlott itt egy reflexió az önkormányzatok perspektívájából arról, hogy mi az, amit az államnak, a központi kormánynak kellene tennie. A központi kormány bírálata helyett egy jobb ötlet merült fel: önkormányzati perspektívából történjen egy aktív és konstruktív gondolkodás arról, hogy milyen az az állam, milyen az az állami viselkedés, ami leginkább segíthet egy működőképes önkormányzati viselkedését. Ez egyébként olyan terület, amit a jövő évben érdemes lenne a konferencia témái közé emelni.
A harmadik téma, amit ki szeretnék emelni az önkormányzatok szerepe a pedagógiai fejlesztésben. Úgy gondolom, e tekintetben is új helyzet van, aminek a lényege, hogy olyan reformpolitika zajlik a tartalmi fejlesztés területén, amely egyértelműen a munkaerő-piaci érvényesülésre, a társadalmi kohézió erősítésére és a gazdasági fejlődésre helyezi a hangsúlyt. Ez azért új helyzet, mert a három felsorolt dolog olyan, amely az önkormányzatok számára is teljesen világos, kezelhető és valós célok meghatározását teszi lehetővé. A tartalmi fejlesztés céljai összekapcsolhatóak olyan települési-közösségi célokkal, amelyek egy új kapcsolatrendszert tesznek lehetővé a tartalmi fejlesztés és az önkormányzati viselkedés között. Amikor a Vass Vilmos azt mondta, hogy a hangsúly a „miről” a „hogyanra,” a „minek az érdekében”-re és a „miért”-re tevődött át, vagy amikor a Mayer József nagyon tisztán és világosan bemutatta, hogy az egész életen át tartó tanulásra való felkészítés, mint kiemelt közoktatási feladat mennyiben jelent új helyzetet, akkor azt hiszem, megmutatták ennek a lényegét. Erről is a tavaly elindult reflexió folytatódott idén tovább, de most kiegészült három olyan elágazással, amit érdemes megemlítni. Az egyik a kétszintű érettségivel kapcsolatos feladatok. Ez ma az egyik legnagyobb horderejű oktatási téma, az egyik legnagyobb kihívás, a legnagyobb alkalmazkodási kényszer. Ezzel kapcsolatban egy sor nagyon fontos dolog hangzott el arról is, hogy az önkormányzatoknak milyen feladatai vannak. Az integráció kérdése a másik. Az integrációra vonatkozó állami politika - ez itt nyilvánvalóvá vált -, megvalósíthatatlan az önkormányzatok aktív részvétele nélkül, ez komoly kihívás, kiemelt probléma lett, ahogy ezt a bajai beszámolóból hallottuk. A harmadik pedig itt is a mozgástér, amelynek konkrét dolgokkal való kitöltését is tapasztalhattuk. Mayer József hallatlan gazdag listáját rajzolta fel azoknak az eszközöknek, amelyek rendelkezésre állnak. Vass Vilmos említett négy dolgot, ami önkormányzati szinten érdekes: a legitimáció, a helyi szempontok érvényesítése, a kapcsolattartás és együttműködés, valamint a tapasztalatok terjesztése. Azt gondolom, hogy az itt lezajlott viták alapján egy igazi, intelligens és nagyon tartalmas listát lehet összeállítani, amelynek főbb elemei között biztosan szerepelnek a következők:
· a célok végiggondolása (a maglódi beszámolóban lehetett látni, hogy ez mennyire fontos),
· a vezetők kiválasztása és a vezetői értékelés (Mayer József nagyon erősen hangsúlyozta ezt),
· a dokumentumok elfogadása,
· programok, eszközök megvásárlása (a maglódi beszámolóban például ez nagyon világosan megjelent),
· a pedagógusok szakmai fejlesztésének célzott, például módszertani repertoár fejlesztését szolgáló támogatása (Mayer József beszámolója vagy a maglódi beszámoló különösen hangsúlyozta),
· a támogató rendszerek működtetése, (például pályázati felkészítés),
· a központi kompetenciamérésnek a helyi felhasználása.
A negyedik kiemelkedően fontos dolog, amit szeretnék megemlíteni a tegnap esti pódiumbeszélgetésből következik. Szerintem egy olyan dolog történt a tegnap esti pódiumbeszélgetésben, ami kiemeli ezt a pódiumbeszélgetést az összes többi köréből, ami eddig lezajlott. Az oktatás-irányításnak, az oktatás-igazgatásnak mint szakmának a kérdése merült fel, ennek a körüljárása történt meg. Olyan dolgokról folyt a beszélgetés, mint hogy mi az a szaktudás vagy kompetencia, ami szükséges ennek a szakmának a gyakorlásához. Mi az érdekeltség, a motiváció, ami miatt valaki erre a munkára adja a fejét. Milyen felkészülés, milyen képzési háttér szükséges ennek a gyakorlásához. Mi a kapcsolat a pedagógiai szakmaiság és a közigazgatási szakmaiság között, ezek között milyen különbségek vannak. A közigazgatás és a politika kapcsolata hogyan érinti ezt a speciális területet. Milyen az oktatásigazgatás és a közigazgatás más területei közötti kapcsolat, tehát az ágazatközi kapcsolatok vagy az egyes szintek közötti kapcsolatok, és hogyan érintik ezek ennek a szakmának a definiálását. A közigazgatási szakvizsga, továbbképzés ma mennyire szolgálja ezt a területet. Szóval azt gondolom, hogy ez a beszélgetés magas szintű reflexiót mutatott az oktatásigazgatásról, mint szakmáról, ami azt mutatja, hogy ez a terület valóban eljutott az önálló szakmává alakulás szintjére. Ebből következően logikus módon felmerül az, hogy meg kellene szerveződnie ennek a szakmának úgy, ahogy ez egy sor más országban megszerveződött. Más országokban már léteznek olyan nemzeti oktatásirányító, oktatásigazgatási szervezetek, amelyeknek az erről a területről szóló tudásban, ennek a szakmának a fejlődésében meghatározó szerepük van.
Mindig van néhány olyan hiány is, amit az ember érez egy ilyen konferencián. Mayer József beszámolóját leszámítva én egy kicsit hiányoltam az egész életen át tartó tanulás dimenzióját ezen a konferencián. A nem önkormányzati fenntartók jelenlétének hiánya Báthory Zoltán kritikalistájának volt az egyik eleme. Ezen is el kellene gondolkodnunk, hogy nem kellene-e itt ülniük a nem önkormányzati iskolafenntartóknak, különösen tekintettel arra, amit a „dobozok” felnyitódásáról korábban mondtam. Az európai és a globális perspektíva is szerepelt Báthory listáján. Jó lenne még több sikeres önkormányzati példát bemutatni, ezáltal még többet tudnánk konkrét, működő kezdeményezésről. Végül a szakképzés hatékonyságának a kérdése szintén hiányzik a témáink közül.
Összességében azt gondolom, hogy amit mi ettől a konferenciától várunk, azt ebben az évben is megkaptuk, remélem, gazdagabban megyünk haza, mint ahogy jöttünk. Szeretnék ezért köszönetet mondani mindazoknak, akiknek ebben részük volt. Mindenekelőtt természetesen a felkért, aktív szereplőknek, a plenáris és szekció előadóknak, a raportőröknek, a szekciók vezetőinek és külön is hangsúlyoznám, azoknak az önkormányzati oktatási vezetőknek, akik segítettek minket gyakorlati példák megismertetésével. Az összes aktív résztvevőnek, főleg azoknak, akik működőképes, megtanulható modelleket, példákat mutattak nekünk. A konferencia előkészítésében és szervezésében résztvevőknek, a szakértői bizottság tagjainak, akik eldöntötték, hogy ilyen tematikával, ilyen előadásokkal fog ez a konferencia lefolyni, személyesen Palotás Zoltánnak és munkatársainak, illetve az OKI szervezést végző munkatársainak. Támogatónknak, az Oktatási Minisztériumnak és Szekszárd Megyei Jogú Város Önkormányzatának.
Külön szeretném megköszönni mindazoknak a munkáját, akik most nincsenek itt, de részük volt abban, hogy ez a tízéves történet megvalósulhatott.