Halász Gábor

Egyetemi kormányzás: globális és európai trendek[1]

Egy konkrét területen – ez az egyetemi kormányzás – fogok azokról a globális és európai trendekről beszélni, amelyekről Setényi János azt mondta, hogy az ezekhez való formális alkalmazkodási törekvés jellemezte a magyarországi reformokat, illetve amelyekről azt is mondta, hogy ezeknek alapos és a finommechanizmusokig terjedő feldolgozása általában nem történik meg. Talán ezt a folyamatot is tudom segíteni kicsit ezzel az elemzéssel.

Három dologról fogok beszélni. Először, egészen röviden, arról, hogy egyáltalán mit értünk egyetemi kormányzás alatt és miért kell erről beszélnünk. Majd hosszabban – ez ennek az előadásnak a legfontosabb része – arról, hogy melyek azok a globális és európai trendek, amelyek ezt a területet jellemzik. És végül egy, néhány szóban, arról, hogy ezekhez a globális európai trendekhez viszonyítva mi az, amit elmondhatunk a hazai reformokról, tulajdonképpen egy-két szóval kiegészítve azt, amiről az előző előadás szólt.

Mit is jelent az, hogy „egyetemi kormányzás”. A nemzetközi és a hazai irodalom is nagyon gyakran használja ezt a fogalmat. Én azt gondolom, ez többé-kevésbé lefedi azt, amit azzal a szóval is jelölhetünk, hogy „felsőoktatási irányítás”. Ami miatt ma mégis inkább a kormányzás (angol terminussal a governance) fogalmát használjuk, az egyszerűen azért van, mert olyan rendszerről és olyan intézményekről van szó, amelyekben autonóm, egymással interakcióban lévő, egymásra is ható szereplők vannak, akiknek a viselkedése közvetlenül nem alakítható, akiket nem lehet közvetlenül utasítani. Ez egy nyitott rendszer és a nyitott rendszerek irányításának ezt az elemét hangsúlyozzuk akkor, amikor a governance, a kormányzás szót használjuk. Amikor erről beszélünk, akkor két szintre is gondolunk: egyfelől az egész felsőoktatási rendszer kormányzására, másfelől pedig az egyes szervezetek, az intézmények kormányzására. Mindkét szinten használjuk ezt a fogalmat, és mind a két szinten abból az okból kifolyólag, amire az előbb utaltam.

Miért is kell erről beszélnünk? Azt gondolom, hogy azért, mert ezen a területen jelentős és nagy mértékű változások zajlanak, amelyekről azt is nyugodtan kijelenthetjük: nem átmenetiek, hanem tartós változások. Olyan változások, amelyeknek sokféle oka van, és ezeknek az okoknak jelentős része a felsőoktatási rendszeren kívül található: a közigazgatásban, a gazdaságban, közfinanszírozás zajló folyamatokban, amelyek akkor is hatnak, ha maga a felsőoktatás ezeket nem érzékeli vagy nem reagál rájuk. Ezek a folyamatok egymást kölcsönösen erősítik és a legtöbb országban ezeket tudatos reformpolitikák támogatják. Tulajdonképpen az egyetemi kormányzásnak ezek a változásai azok, amelyek nyomán az elmúlt egy-két évtizedben a legtöbb országban rendkívüli módon felértékelődött az, amit felsőoktatási menedzsmentnek nevezünk. Vannak könyvek, amelyek „menedzsment forradalomról” beszélnek a felsőoktatás területén, és ezt a változássorozatot jelölik meg az egyik legfontosabb változásként, ami a felsőoktatás világában történik.

Most rátérnék arra, melyek azok a globális és európai trendek, amelyek e területre jellemzőek. E trendekről ma egyedülállóan gazdag információval rendelkezhetünk, többek között azért, mert éppen ebben az időszakban zárult le az OECD-nek az a átfogó felsőoktatási tematikus vizsgálata, amelyben a 30 tagállam közül 24 vett részt aktívan. Ez egyedülállóan gazdag információs bázist nyújt a számunkra. De természetesen nem ez az egyetlen egy forrás. Az OECD tematikus vizsgálatának eredményei az elmúlt hetekben váltak hozzáférhetővé, három kötetben. Ez még nem a végleges publikáció, annak megjelenése majd ősszel várható.[2] A vizsgálat szinte minden területét lefedi a felsőoktatás problémavilágának, összesen kilenc olyan problématerülettel foglalkozott, amelyek közül az egyik éppen a felsőoktatási rendszerek irányítása. De ahogy mondtam, természetesen más források is rendelkezésünkre állnak. Van egy olyan, amit én szeretnék külön kiemelni. Ez egy olyan elemzés, amely kifejezetten a felsőoktatási kormányzási reformok hatásait vette célba, és két évvel ezelőtt készült az Európai Bizottság megrendelésére.[3] Az érdekessége ennek az elemzésnek az, hogy ebben nagyon gazdag esettanulmányok is rendelkezése állnak az egyes országokról. Hozzáteszem, az OECD vizsgálat esetében sem kizárólag az összefoglaló elemzések állnak rendelkezésünkre, hanem azok a részletes ország-tanulmányok is, amelyek megengedik, hogy beletekintsünk pontosan azokba a részletekbe, azokba a finomságokba, amelyekről Setényi János azt mondta, hogy általában nem szoktunk beletekinteni.

Tehát az egyik terület, amely az elemzés középpontjában állt, éppen a felsőoktatási rendszerek irányítása volt, és ez az, amiről itt beszélni fogok. Ha egyetlen olyan átfogó trendet kellene kiemelni ezen a területen, amelyről azt lehet mondani, hogy ez alá tulajdonképpen szinte minden besorolható, akkor azt gondolom, ezt a kormányok és az intézmények közti kapcsolat átalakulásában lehet megragadni. Egy olyan folyamatot látunk itt, amelynek két párhuzamos oldala van. Ezeket néha egymással szembe szoktak állítani: néha úgy jelennek meg ezek, mintha egymást kizárnák vagy egymást ellensúlyoznák, de valójában ugyanannak a folyamatnak két oldaláról van szó. Egyfelől a korábbiaknál jóval határozottabb, erőteljesebb és stratégiai jellegű állami irányítás megjelenését látjuk, és ezzel párhuzamosan ennek a folyamatnak a másik oldalaként az intézményi önállóság, felelősség kitágulását. Még egyszer szeretném hangsúlyozni, ez ugyanannak a folyamatnak két oldala, a két folyamat egymástól elválaszthatatlan.

Ami a korábbinál jóval határozottabb és stratégiai jellegű állami irányítást illeti, ennek olyan elemeit érzékelhetjük, hogy egy sor országban átalakulóban vannak a felsőoktatással kapcsolatos nemzeti döntéshozatal és konzultációs intézményrendszer keretei: azok a keretek, amelyeken belül egy olyan folyamat zajlik, amelyet sokan úgy írnak le, hogy egy új társadalmi szerződés megkötése történik a felsőoktatás világa és a gazdasági-társadalmi környezet között. Az egyik fontos elem az, hogy ezek a keretek, ezek a döntéshozatali és konzultációs keretek átalakulnak, új konzultációs formák jönnek létre, új döntéshozatali formák, intézmények alakulnak ki. Ennek eredményeképpen az országok jelentős részében explicit és rendszeresen visszatérő módon megújított nemzeti ágazati stratégiák keletkeznek: olyan ágazati stratégiák, amelyek azután a mindennapi stratégiai irányításban direkt módon használatba kerülnek. Tehát egy sor olyan irányítási mechanizmus jelenik meg, amelyek nem is tudnának működni akkor, hogyha nem lennének mögöttük ezek a részletesen kidolgozott és valamilyen konszenzuson alapuló nemzeti stratégiák.

Mindezt kíséri az indirekt irányítási eszközök rendkívül gazdag repertoárja, a legkülönbözőbb, főképp az érdekeltségen alapuló eszközök alkalmazása, teljesítmény-standardok megfogalmazása, szerződéses viszonyok alkalmazása, és különösen az értékelési és minőségbiztosítási rendszerek rendkívüli felértékelődése. Tehát hallatlan gazdagságot látunk ezen a területen: ez tulajdonképpen az egyik legerőteljesebb jele annak, hogy az állami irányítás, az állami kormányzás nem visszaszorulóban, hanem éppen ellenkezőleg, megerősödőben van, csak éppen más eszközökkel működik, mint korábban. Mindezt segíti egy olyan evidencia-bázis létrehozása, a felsőoktatási rendszerekben zajló folyamatoknak egy olyan állandó monitorozása, amely lehetővé teszi ezeknek az indirekt irányítási eszközöknek az alkalmazását. Óriási tudásigény jelenik meg a központi kormányzás részéről éppen azért, mert az intézményrendszer jóval önállóbban mozog, és ezért kevésbé lehet tudni, hogy mi zajlik ebben a rendszerben. A tudásigény hallatlan módon megnő, amit a legkülönbözőbb rendszeres, célzott adatfelvételekkel, az országos információmenedzsment rendszerek fejlesztésével próbálnak kielégíteni.

Tehát ez áll az egyik oldalon. A másik oldalon pedig ott van a nagyobb intézményi önállóság és felelősség, amelynek olyan kulcselemeit érdemes hangsúlyozni, mint például az, hogy új, korábban nem létező vagy csak kis mértékben létező intézményi jogi pozíciók jönnek létre. Néha közjogi konstrukciók keretében teljesen új, korábban nem létező, kifejezetten a felsőoktatás, az egyetemek számára létrehozott közjogi konstrukciókat jelennek meg. De van, amikor – ismert formák alkalmazásával –, alapítvánnyá alakulnak az egyetemek vagy társasági formák jönnek létre. Ezzel együtt járnak azok a változások, amelyek az intézményi gazdálkodást kivonják a kormányzati gazdálkodásból, az intézmények saját tulajdonra tesznek szert, megteremtődik a hitelfelvétel lehetősége számukra, és saját bevételükkel önállóan gazdálkodnak. Mindezzel együtt jár az intézményi munkáltatói jogosítványok megerősödése, ami – mint fogjuk látni konkrét példákból – nagyon gyakran a felsőoktatásban alkalmazott személyzet státuszának megváltoztatását, a köztisztviselői vagy közalkalmazotti funkció megszüntetését jelenti.

Mindez együtt jár az intézményi belső menedzsment fejlesztésével, amelynek olyan elemei vannak, mint például az erős jogosítványokkal rendelkező, kis létszámú irányító testületek kialakítása az intézmények élén, amelyekben külső szereplők jelennek meg. Az országok egy részében ezek a külső szereplők többségbe kerülnek. Ezt kíséri az erős irányítási jogosítványokkal felruházott, gyakran már nem választott, hanem kinevezett emberekre épülő belső végrehajtó jellegű irányítás kialakítása. Akik a vezető pozíciót betöltik, továbbra is ugyanazt a nevet viselik, mint korábban – „president”, “vice-chancellor”, “rector” – de valójában új, más típusú funkcióról van szó, mint 10 vagy 15 évvel ezelőtt. És mindez együtt jár a belső menedzsment kapacitások erősítésével, a vezetés fejlesztésével.

Ezek tehát azok az általános jellemzők, amelyek ma megfigyelhetők, és akkor nézzük meg ezt egy kicsit konkrétabban, néhány konkrét ország példáját is felidézve.

A korábban említett OECD vizsgálat maga azt mutatja, mintha a kormányzási reformokat tekintve az országoknak két jól elkülöníthető típusa jelenne meg előttünk. Az egyik típus az országoknak az a csoportja, ahol korábban erős állami kontroll volt: ezekben az országokban a változások fókuszában döntően az intézményi önállóság és felelősség megteremtése van. Van ugyanakkor az országoknak egy másik csoportja, amelyre hagyományosan jellemző volt a nagy intézményi önállóság. Ezekben erősebb állami stratégiai vezetést, az elszámoltathatóság erősítését látjuk, és ezzel párhuzamos a rendszeren belüli diverzitás fenntartására való erős törekvés. Ez utóbbinak az a motívuma, hogy az erőteljesebb állami irányítás eredményezze a rendszeren belüli diverzitás csökkenését. Valójában persze, mint látni fogjuk, mindkét típus ugyanabba az irányba halad, és valószínűleg a fejlődési stádium különböző szintjeiről van szó ebben a két esetben. Nézzünk meg mindkét típusból néhány esetet.

Az első típus egyik gyakran emlegetett példája Franciaország, amely hagyományosan az egyik legcentralizáltabb oktatási rendszerrel rendelkezik. Itt kilencvenes évek elejétől kezdve indult el a kormány és a felsőoktatási intézmények közti kapcsolatok szerződéses alapra való helyezése, amit a „contractualisation” fogalommal jelölnek. Ez a kétezres években általánossá vált. A kilencvenes években ezek még pilot próbálkozások voltak, ma már azonban ez általánosnak tekinthető.

Az első típuson belül a svéd reformot is gyakran emlegetik. Itt a kilencvenes évek elején az intézmények egy része számára lehetővé tették, hogy különleges önálló intézményi státuszra tegyenek szert, ugyanakkor – ezzel párhuzamosan – a célokkal és eredményekkel történő kormányzás felé próbálták elmozdítani a nemzeti szintű irányítást. Ez egy jellegzetes modell, amelyre az jellemző, hogy a kiterjedt intézményi önállóságot nem általánosan, minden intézményre egységesen írják elő, hanem előbb azoknak az intézményeknek teszik lehetővé, amelyek erre különösen felkészültek és önkéntesen jelentkeznek, hogy kilépjenek a többiek köréből, és valamilyen más, a többitől eltérő státuszt hozzanak létre (ma már ez a megközelítés egyre inkább jellemző).

Nagyon gyakran esik szó a norvégiai reformról is, az ún. „quality reform”-ról, amely az oktatási rendszer egészét érintette, de a felsőoktatásban döntően a Bologna folyamattal összefüggésben jelent meg. A norvég reform egyik fontos sajátossága az – kicsit visszautalva arra is, amit Setényi János mondott –, hogy minden intézményre ugyanaz a jogi szabályozás vonatkozik, ezért a dereguláció lehetőségét felvetik. Itt is pontosan ez történt: miközben fenntartották az egységes szabályozást, eközben a szabályozás terjedelme nagymértékben visszaszorult, és lehetővé tették az egyetemek számára, hogy maguk alakíthassák ki a belső vezetési struktúrájukat. Ez hallatlan nagy sokféleséghez vezetett: az egyetemek egy részében egyszerűen megszüntették a karok önállóságát, megszüntették a kari szintű testületeket és a dékánok kinevezett személyek lettek. Nagyon érdekesek a norvég reformról szóló elemzések, amelyek belemennek éppen azokba a finom részletekbe, amelyekről Setényi János azt mondta, hogy gyakran nem jelennek meg a szemünk előtt. A norvég változások elemzése azt mutatta, hogy az akadémiai személyzet elégedettebb lett és úgy érzi, hogy az akadémiai kultúra és logika jobban érvényesül ebben a szituációban, mint korábban, noha mindenki ennek éppen az ellenkezőjét várta volna. Nagyon érdekes belenézni azokba a finommechanizmusokba, amelyek ehhez vezettek.

A mi számunkra különösen érdekes az osztrák egyetemi reform. Ausztria azon országok közé tartozik, ahol új közjogi státuszt teremtettek az egyetemek számára. Ebbe érdemes egy picit részletesebben is belenézni. Ausztriában a „dinamizáló üzemanyag” onnan jött, hogy a kilencvenes évek elején létrehozták a nem egyetemi felsőoktatási szektort, a szakfőiskolákat, a fachhochschulé-kat, amelyek eleve a magánjog világában, vállalatként, vállalkozásként, piaci alapon működő szervezetként jöttek létre, teljesen más irányítási logikával, mint amilyenben az egyetemeke működnek. Érdekes módon ez sokkal határozottabb és erőteljesebb állami kontroll, állami irányítás mellett történt. Tehát egy tisztán piaci alapon működő, de az álam által mégis nagyon erősen kontrollált rendszer jött létre, és tulajdonképpen itt indult el az az új kormányzási modell tesztelése. Az egyetemi szférában is lépni próbáltak ebbe az irányba a kilencvenes évek elején, a new public management szellemét követve. Abból, ahogyan az osztrák esetelemzések leírják azt, a mi itt történt úgy tűnik, hogy elég sok egyetemen belül erős személyi vezetés jött létre, erős jogosítványokkal rendelkező rektorok lettek, és ők kezdték el később szorgalmazni a további lépéseket. Tehát itt ennek nyomán alulról jövő támogatást kaptak a központi kezdeményezések. A nagy változást megelőzte 2001-ben az, amikor a köztisztviselői törvény módosításával megszüntették az egyetemi oktatók köztisztviselői státuszát és az oktatók az egyetemek munkavállalói lettek. Az egyetemek számára lehetővé tették, hogy saját bevételre tegyenek szert tandíj formájában. Majd a nagy változás a 2002-es egyetemi törvénnyel történt, amikor megteremtettek egy teljesen új jogi státuszt: ez nem olyan, mint a fachhochschule esetében, hanem az egyetemek a közjogi rendszeren belül kaptak olyan teljesen új státuszt, amely a médiára, a rádiókra és televíziókra jellemző státuszhoz hasonlít. Az egyetemek élére 5-9 fős egyetemi tanácsok kerültek, amelyek tagjainak a felét a kormány nevezi ki, és ezek a tanácsok azok, amelyek a rektort kinevezik, és elfogadják az intézmények alapvető stratégiai szervezeti dokumentumait. Erős rektori pozíciót hoztak létre, a korábbi kollegiális testületek szerepét nagy mértékben redukálták a kutatási és tanulmányi ügyekre, és az egyetemek finanszírozását olyan hároméves szerződésekre épülő konstrukcióra helyezték, amelyek mögött az egyetemi tanácsok által elfogadott stratégiai szervezeti dokumentumok állnak.

Ugyancsak az első típuson belül gyakran jelenik meg a látóterünkben a dán egyetemi törvény, amely 2003-ban külső tagokkal működő igazgatótanácsokat hozott létre. E típuson belül azonban még nagyobb figyelem irányul a japán átalakításra, amelynek során az állami egyetemek társasággá alakítása történt-történik meg. Érdemes ebbe is egy picit jobban belenézni. 2004-ben született döntés arról, hogy az állami egyetemeket kiviszik az állami jogi keretek közül: ezt a folyamatot angol terminussal incorporation-nek nevezik. Ez az intézményi menedzsment rendszerek megerősítésével jár együtt. Itt is igazgatótanácsot, erős elnököt hoztak létre, az egyetemek az infrastruktúrája, az épületek tulajdonosai lettek. Itt is megszüntették az oktatók köztisztviselői státuszát. Mivel az egyetemek egy része nem állami, hanem regionális önkormányzati tulajdonban van, ugyanezt a folyamatot ott is szorgalmazzák. Ennek eredményeképpen 2007-ben 33 társasági formában működő egyetem volt, ezeket az angol szövegekben a public university corporation fogalommal jelölik meg, ami tulajdonképpen egyfajta vállalati formát jelent.

Finnországban is megfigyelhetők olyan folyamatok, amelyekre a japán megoldás hatással van. Nemrégiben beszéltem egy finnországi minisztériumi tisztviselővel, aki azt mondja, hogy noha még nem történtek meg a megfelelő törvényhozási változások, de szinte biztosra lehet venni, hogy ez a folyamat ott meg fog történni. Legutóbb Portugáliában is láthattuk, hogy elindult egyetemeknek az alapítvánnyá alakulása.

Ami a másik típust illeti, ide olyan országok tartoznak, mint Ausztrália, Kanada, Hollandia, Írország, Új-Zéland, Dél-Afrika, Egyesült Királyság és természetesen az Amerikai Egyesült Államok. Bár Hollandiával kapcsolatban vita van, hogy tulajdonképpen az első vagy inkább a második kategóriába tartozik, ide szokták besorolni, többek között azért, mert a hollandoknál hamarabb indultak meg azok a folyamatok, amelyek az első típusban később indultak el. Ezekben az országokban azt lehet látni, hogy a gazdaság versenyképességét hangsúlyozó, nagyon erőteljes állami stratégiák jelennek meg, teljesítmény indikátorok definiálása történik, teljesítményfüggő finanszírozás bevezetése történik, szerződéses alku történik az állam és az egyetemek között, és a vállalkozó egyetemi modell kap figyelmet az állami politikában. Ezzel együtt a menedzsment, a intézményi marketing, a versenystratégia térhódítását látjuk, a külső finanszírozási támogatással.

Az egyik példa, amely itt gyakran megjelenik, a holland. A kilencvenes évek végén egy önálló törvénnyel bevezetett, kifejezetten csak az egyetemi kormányzásra vonatkozó reform zajlott le. Lényegében egyfajta vállalati jellegű vezetési modell radikális bevezetése történt meg, de úgy, hogy korábban, kb. két évtizeden keresztül ennek egy kisebb lépésekkel és belső reflexióval való előkészítése már megtörtént.

Ennek a típusnak egy jellegzetes, tiszta, érdekes példája Új-Zéland, ahol az erőteljes nemzeti stratégiáknak és az önálló intézmények saját stratégiáinak az összekötését végzik úgy, hogy közben mindent megtesznek annak érdekében, hogy a diverzitás fennmaradjon. Hogyan történik ez? Ötévenként meghatározzák állami stratégiai irányvonalakat és ezeket három évente intézményi szintre lebontják. Ez utóbbi jelentősége abban van, hogy ez teszi lehetővé a kormányzat, a minisztérium számára, hogy eseti, részletes alkufolyamatokat tudjon a szerződések megkötése érdekében lebonyolítani az intézményekkel. Minden intézménynek meg kell alkotnia saját stratégiai dokumentumát, és ezt a dokumentumot évente vitatják meg egy nemzeti szintű testülettel. Ennek az elfogadása feltétele annak, hogy az intézmények állami támogatást kapjanak. Amit újra hangsúlyozni szeretnék: mindez olyan módon történik, hogy miközben az állami stratégiai irányítás rendkívül erőteljessé válik, ami hallatlan homogenizálódási folyamatot tudna eredményezni, kiemelkedő stratégiai cél marad az, hogy nem szabad az intézményi diverzitást csökkenteni. Az egész folyamat arra fókuszál, hogy mindenkivel a saját profiljának megfelelő speciális megállapodást lehessen kötni, hogy ne történjen meg a diverzitásnak, mint az egyik legnagyobb értéknek a csökkenése.

Tehát azt látjuk, hogy egy új kormányzási paradigma jelenik meg, amelynek nagyon erőteljes kapcsolódása van ahhoz felsőoktatási rendszereken belül zajló strukturális átalakuláshoz, amelyről Setényi János Magyarország kapcsán elég sok mindent mondott. Én ennek egyetlen, már többször említett elemét szeretném kiemelni. Azt, hogy miközben egy egységes rendszer kialakulása történik abban az értelemben, hogy a korábban elkülönült intézményi szektorok egy egységes posztszekunder oktatási piacon találják magukat, amelyet – és ez tartja össze az egészet –, átfogó nemzeti kvalifikációs és kredit-rendszerekkel szabályoznak, aközben a diverzitás nagymértékben nő. Tehát az egységes rendszeren belül az állami politikák a szolgáltatások, programok, profilok sokféleségét támogatják. Ez a két dolog is olyan, mintha egymással konfliktusban lenne, de valójában ugyanannak a dolognak két oldaláról van szó, ezek kiegészítik egymást.

Néhány szót szeretnék mondani még az Európai Uniónak arról az új felsőoktatási politikájáról is, amely az elmúlt években kezdett el körvonalazódni. Azért érdekes ez, mert mi itt ebben az erőtérben mozgunk. Azt lehet látni, hogy a globális trendek alapvetően meghatározzák a közös uniós politikát. Ez a politika az elmúlt években annak nyomán alakult ki, hogy egy sor aktív lépés történt annak érdekében, hogy a felsőoktatást is aktívan bevonják a lisszaboni folyamatba. A körvonalazódó új közösségi politikának három nagy pillére alakult ki. Az egyik az, amit azzal a fogalommal írnak le, hogy „vonzóvá tétel”, a másik a kormányzásra vonatkozik, a harmadik a finanszírozás. Tehát azt lehet látni, hogy a közös politikának kiemelt eleme lett az egyetemi kormányzás, a felsőoktatási irányítás. Ez azért is jelentős, mert ez a közösségi politika sok szempontból kiegészíti a nem uniós keretek, hanem kormányközi keretek között zajló Bologna folyamatot, amelynek nem része a finanszírozás és a kormányzás kérdése. Tehát ez kizárólag az uniós politikán belül jelenik meg. Ha megnézzük a releváns dokumentumokat, azt látjuk, hogy lényegében ugyanaz jelenik meg itt is, amiről eddig beszéltem. Az ajánlásokban az fogalmazódik meg, hogy az állam az intézmények részleteire irányuló mikromenedzsment helyett stratégiai irányítást végezzen és az intézmények önállóak, alkalmazkodásra képesek legyenek, nagyobb felelősséggel és elszámoltathatósággal.

Hadd illusztráljam ezt az oktatási miniszterekből álló Tanácsnak azzal a határozatával, amely a bizottság erre vonatkozó javaslatait erősítette meg.[4] Ez úgy fogalmaz, hogy amennyiben ez szükséges, javasolja a tagállamoknak annak a szabályozási kereteknek a kiigazítását, amelyben a felsőoktatási intézmények működnek annak érdekében, hogy rugalmasabb viszony alakuljon ki az egyes intézmények és a tagállamoknak a felsőoktatási rendszerek stratégiai irányításért felelős hatóságai között. Mindez azért, hogy ilyen módon segítsék az intézményeket a modernizálásban és abban, hogy alkalmazkodni tudjanak a társadalom változó igényeihez, illetve a döntéseikkel kapcsolatban elszámoltathatóak legyenek. Az intézményi vezetésre vonatkozó konkrét elvek is megjelennek az uniós dokumentumokban. Ilyenek a saját stratégia meghatározása és a belső erőforrások ehhez rendelése, az emberi erőforrásokkal való önálló gazdálkodás, a saját tantervi programok meghatározása és az infrastruktúrával és a forrásokkal történő önálló gazdálkodás. Ezek tehát explicit módon megjelennek a vonatkozó közösségi dokumentumokban, mint ahogy az is megjelenik, hogy mindehhez professzionális intézményi menedzsment kell, amelyet képzéssel is támogatni kell.

Végül – mindössze két-három mondattal – az a kérdés merül fel, vajon van-e Magyarországon felsőoktatási kormányzási, irányítási reform. Történik-e valamilyen elmozdulás abba az irányba, amely felé a globális és európai trendek mozdulnak. Azt a két kérdést lehet itt is feltenni, hogy vajon van-e erős stratégiai állami irányítás és van-e erős intézményi önállóság és felelősség. Én hasonló diagnózist fogalmaznék meg ezzel kapcsolatban, mint ami Setényi János előadásából kiderült: mindkét területen lehet mozgásokat érzékelni. Mind a stratégiai állami irányítás területén, mind az intézményi önállóság és felelősség területén, ugyanakkor ezek igen korlátozottak. Szó nincs arról, hogy az állami stratégiai irányítás olyan erőteljes lenne, és hogy ennek a feltételei ugyanúgy meglennének, mint ahogyan azt a fejlett országok döntő többségében megfigyelhetjük. És azt is látjuk, hogy az intézményi önállósággal és felelősséggel kapcsolatban történt kezdeményezések egy része végül kudarcot vallott (mint amilyen például az egyetemek különleges státusza, a tulajdonnal való rendelkezésük, az intézményirányító testületek és az komoly önálló stratégiaalkotás). Kis mozgást lehet látni, de ez jóval kisebb mértékű, mint amit a korábban bemutatott globális trendekben lehet megfigyelni. A stratégiai állami irányítás gyenge és az intézmények jelentős hányada nincs felkészülve az önállóságra, amiből logikusan következik az, hogy szükséges a menedzsment kapacitások és a vezetés fejlesztése.

---

[1] Ez a szöveg az ELTE „Menedzsment kultúra a felsőoktatásban III.” C. konferenciáján (2008. május 9) elhangzott előadás szerkesztett szövege.

[2] A megjelent kiadvány címe „Tertiary Education for the Knowledge Society”. OECD. 2008. Paris.

[3] Lásd: "The extent and impact of higher education governance reform across Europe". Final report to the Directorate-General for Education and Culture of the European Commission. Center for Higher Education Policy Studies (CHEPS). University of Twente. 2006.

[4] Council of the European Union (2005): Resolution of the Council and of the Representatives of the Governments of the Member States, meeting within the Council, on mobilising the brainpower of Europe: enabling higher education to make its full contribution to the Lisbon Strategy (2005/C 292/01)